emlősök on Aprókaland Permakultúra

Négylábúak, akikkel osztozunk IV.

Tue, 07 Apr 2026 21:14:24 +0200

Minden ittalvó kétlábú vendégünk kedvence a nagy pele, aki ha éppen nem a nyaralóépület tetőszigetelését rágcsálja, éjjelente hangos futóversenyt rendez a padlástérben, legalábbis mi a hangok alapján pont így képzeljük:

Amíg megvolt az öreg vályogház eredeti tornáca, együtt hűsöltünk alatta a mogyorós pelékkel. Itt épp nem mogyorót, hanem a lugasról szedett szőlőt eszegette egyikük a fejünk felett:

Házfelújításkor szétszedtük a tetőt, és igazán izgalmas dolgok hullottak a nyakunkba a megcsócsált viklik közül, ugyanis a mogyorót és a diót leginkább a tornác fiókgerendái között tárolták a pelék:

A fák tetején villámként cikázó európai mókusokról nincs fényképünk. Annyi biztos, hogy a mogyoróbegyűjtési sebességük százszorosa a miénknek.

Ezt a szegény üregi nyulat összcsaládi mentőakcióval szabadítottuk ki az általunk ásott gödörből:

Bár a biztonság kedvéért mindig minden tóba, gödörbe teszünk egy-egy fadarabot, ez a nyuszi nem használta a kijutáshoz. Ez a konkrét gödör sok minden volt már (les fotózáshoz, vályoggödör, egy ideje (ita)tómederré alakítottuk a majdani birkáink számára). Víz híján továbbra is állatok lakják:

Négylábúak, akikkel osztozunk II.

Tue, 17 Mar 2026 13:51:00 +0200

Folytassuk az európai borzzal.

A szomszédságunkban van egy borz-/rókavár. Esténként az aszfaltúton hazafelé gördülve gyakran látunk egy-egy óriáskarmút, amint jellegzetes riszáló léptekkel halad a dolgára. Elképesztő, de a kotoréktól akár egy-két kilométerre is képesek elmenni táplálékért, ha muszáj. Amúgy pedig ragaszkodnak a saját kis területükhöz, csapásaikhoz, pontosan lehet tudni, hol jönnek be, merre kalandoznak a kertben, emiatt kifejezetten könnyű velük együtt élni.

Dombágyáskísérleteinknek részben ragaszkodó természetük vetett véget, ugyanis rendszeresen feltúrták az óriási halmot, és kiforgatták az alsó korhadó fadarabokat, hogy hozzáférjenek az alattuk megbúvó ínyencségekhez. Egy idő után feladtuk a visszapakolgatást, igazából azért is, mert annál jóval több vizet igényel egy dombágyás, mint amennyit mi adni tudunk neki. Ugyanez történt az ágyásszegélyként használt vastagabb faágakkal is. Mint kiderült, a borzok imádják a diót, és a komposztra dobott penészes termést se perc alatt elropogtatják az éj leple alatt. Olykor remek szimattal kiforgatják a földből a frissen ültetett fásszárúakat, illetve lyukakat kaparva keresik a földben a gilisztákat, lárvákat. Érdekes módon az ágyásokba nem mennek.

Négylábúak, akikkel osztozunk III.

Tue, 17 Mar 2026 13:23:00 +0200

A legtöbb vadkamerás felvételünk őzekről van, ami nem csoda, hiszen két erdőrészlet között lakunk, rögtön egy patak fölött, ahová inni járnak.

Kicsit nyűgös a kapcsolatunk. Mivel nagyon hasonlóak a táplálkozási szokásaink, szeretnénk, ha leginkább a terület bekerítetlen részén vagy azon kívül legelésznének. Nem véletlenül része a permakultúrának az “érj el hozamot” alapelv (jelen esetben szigorúan a saját hasznunkat értve alatta): a tápláló zöldség számunkra is egy pozitív visszacsatolás a rendszertől, hogy megéri bele munkát fektetni, és egyfajta külső motiváló erőként is szolgál. Ezzel szemben végtelenül frusztráló élmény, amikor magot vetünk, ápoljuk a palántákat, hónapokig várunk, a gyönyörű, színes mángold és fodros kellevelek láttán már a szánkban érezzük a másnapi ebéd ízét, majd reggelre csutkára rágott veteményes fogad minket. Nem egyszer, nem kétszer. És a facsemeték is sokszor megsínylik a jelenlétüket.

Sokféle szelíd módszert kipróbáltunk – függőlegesen lógó botok, sűrűn fölbe szúrt botok, mozgásérzékelő lámpa, kerítésfoltozás, -magasítás, sövénytelepítés (ami természetesen nem adhat instant megoldást), mindenféle őzek számára elviselhetetlen szagú emberi dolgok, az erdőkertben mozaikosan elhelyezett ágyások, dzsumbuj az ágyásban és a körül, kétszer annyi palánta – végül maradt a villanypásztor és a távolról szeretés.

A rengeteg bosszúság mellett ezt a csodás jelenséget is az ő jelenlétüknek és potyadékuknak köszönhetjük:

Négylábúak, akikkel osztozunk I.

Tue, 17 Mar 2026 02:12:00 +0200

Nehéz megmondani, hogy ki kinek a vendége. Mindenesetre kezdjük a vörös rókákkal, hiszen különleges viszonyt ápolunk velük, még kertünk nevében is helyet kaptak.

Történt egyszer ugyanis, hogy feketepárduc Haroldunk kismacs korában rémültében felszaladt a ház melletti tisztást szegélyező égigérő tuják egyikére, majd nem győzött lejönni. Keserves miákolásba kezdett, férfi főhősünk pedig (akit a mese kedvéért nevezzünk most Jánosnak) halált megvető bátorsággal nekitámasztotta a háromrészes létrát a fa vékonyka, imbolygó törzsének, és elindult felfelé. Kismacs szívet szaggatóan nyávogott. Egy magát megnevezni nem kívánó ijedős nőszemély az izgő-mozgó létrát remegő kézzel tartva rendületlenül hajtogatta odalent, hogy „János, János, térülj vissza!”, de János csak nem térült vissza. A nagy jajveszékelések közepette egyszer csak leült a tisztás közepére a szomszéd tarka macska, rövidesen mellé telepedett egy másik, majd tádááám, egy róka is. Ott ültek hárman, és szőrös állukat az égnek szegve nézték, ahogy János „szervusz világ” ráveti magát kismacsra, és épségben lehozza a magasból. Mi ez, ha nem állati empátia? (https://btk.kre.hu/images/doc/Kovacs.pdf) Idővel kismacsból ilyen okos nagymacs lett:

Minden rivális fajtársát elűzte a birodalmából, a rókákkal viszont azóta is többször láttuk békésen együtt kóborolni a gyümölcsösben. Így volt, mese volt, igaz volt. Aki nem hiszi, javasoljuk, járjon utána!

Újdonsült kerttulajdonosként rendszeresen és hangosan ábrándoztunk a gyümölcsfák közt csak úgy boldogan kapirgáló tyúkokról, ismerőseink sztenderd „és mit csináltok majd, ha a tyúkot elviszi a róka?” kérdésére pedig azt feleltük: akkor majd rókát tartunk. Eddig ez utóbbi tűnik küzdelmektől mentes stratégiának, mintha a baromfitartás errefelé kifejezetten szembe menne azzal, amit a természet diktál. Ez itt az egyik szomszédunk tyúkjának maradványa a kertünkben, nem mi kopasztottuk meg: