A legtöbb vadkamerás felvételünk őzekről van, ami nem csoda, hiszen két erdőrészlet között lakunk, rögtön egy patak fölött, ahová inni járnak.

Kicsit nyűgös a kapcsolatunk. Mivel nagyon hasonlóak a táplálkozási szokásaink, szeretnénk, ha leginkább a terület bekerítetlen részén vagy azon kívül legelésznének. Nem véletlenül része a permakultúrának az “érj el hozamot” alapelv (jelen esetben szigorúan a saját hasznunkat értve alatta): a tápláló zöldség számunkra is egy pozitív visszacsatolás a rendszertől, hogy megéri bele munkát fektetni, és egyfajta külső motiváló erőként is szolgál. Ezzel szemben végtelenül frusztráló élmény, amikor magot vetünk, ápoljuk a palántákat, hónapokig várunk, a gyönyörű, színes mángold és fodros kellevelek láttán már a szánkban érezzük a másnapi ebéd ízét, majd reggelre csutkára rágott veteményes fogad minket. Nem egyszer, nem kétszer. És a facsemeték is sokszor megsínylik a jelenlétüket.

Sokféle szelíd módszert kipróbáltunk – függőlegesen lógó botok, sűrűn fölbe szúrt botok, mozgásérzékelő lámpa, kerítésfoltozás, -magasítás, sövénytelepítés (ami természetesen nem adhat instant megoldást), mindenféle őzek számára elviselhetetlen szagú emberi dolgok, az erdőkertben mozaikosan elhelyezett ágyások, dzsumbuj az ágyásban és a körül, kétszer annyi palánta – végül maradt a villanypásztor és a távolról szeretés.

A rengeteg bosszúság mellett ezt a csodás jelenséget is az ő jelenlétüknek és potyadékuknak köszönhetjük: