Folytassuk az európai borzzal.

A szomszédságunkban van egy borz-/rókavár. Esténként az aszfaltúton hazafelé gördülve gyakran látunk egy-egy óriáskarmút, amint jellegzetes riszáló léptekkel halad a dolgára. Elképesztő, de a kotoréktól akár egy-két kilométerre is képesek elmenni táplálékért, ha muszáj. Amúgy pedig ragaszkodnak a saját kis területükhöz, csapásaikhoz, pontosan lehet tudni, hol jönnek be, merre kalandoznak a kertben, emiatt kifejezetten könnyű velük együtt élni.

Dombágyáskísérleteinknek részben ragaszkodó természetük vetett véget, ugyanis rendszeresen feltúrták az óriási halmot, és kiforgatták az alsó korhadó fadarabokat, hogy hozzáférjenek az alattuk megbúvó ínyencségekhez. Egy idő után feladtuk a visszapakolgatást, igazából azért is, mert annál jóval több vizet igényel egy dombágyás, mint amennyit mi adni tudunk neki. Ugyanez történt az ágyásszegélyként használt vastagabb faágakkal is. Mint kiderült, a borzok imádják a diót, és a komposztra dobott penészes termést se perc alatt elropogtatják az éj leple alatt. Olykor remek szimattal kiforgatják a földből a frissen ültetett fásszárúakat, illetve lyukakat kaparva keresik a földben a gilisztákat, lárvákat. Érdekes módon az ágyásokba nem mennek.