Nehéz megmondani, hogy ki kinek a vendége. Mindenesetre kezdjük a vörös rókákkal, hiszen különleges viszonyt ápolunk velük, még kertünk nevében is helyet kaptak.

Történt egyszer ugyanis, hogy feketepárduc Haroldunk kismacs korában rémültében felszaladt a ház melletti tisztást szegélyező égigérő tuják egyikére, majd nem győzött lejönni. Keserves miákolásba kezdett, férfi főhősünk pedig (akit a mese kedvéért nevezzünk most Jánosnak) halált megvető bátorsággal nekitámasztotta a háromrészes létrát a fa vékonyka, imbolygó törzsének, és elindult felfelé. Kismacs szívet szaggatóan nyávogott. Egy magát megnevezni nem kívánó ijedős nőszemély az izgő-mozgó létrát remegő kézzel tartva rendületlenül hajtogatta odalent, hogy „János, János, térülj vissza!”, de János csak nem térült vissza. A nagy jajveszékelések közepette egyszer csak leült a tisztás közepére a szomszéd tarka macska, rövidesen mellé telepedett egy másik, majd tádááám, egy róka is. Ott ültek hárman, és szőrös állukat az égnek szegve nézték, ahogy János „szervusz világ” ráveti magát kismacsra, és épségben lehozza a magasból. Mi ez, ha nem állati empátia? (https://btk.kre.hu/images/doc/Kovacs.pdf) Idővel kismacsból ilyen okos nagymacs lett:

Minden rivális fajtársát elűzte a birodalmából, a rókákkal viszont azóta is többször láttuk békésen együtt kóborolni a gyümölcsösben. Így volt, mese volt, igaz volt. Aki nem hiszi, javasoljuk, járjon utána!

Újdonsült kerttulajdonosként rendszeresen és hangosan ábrándoztunk a gyümölcsfák közt csak úgy boldogan kapirgáló tyúkokról, ismerőseink sztenderd „és mit csináltok majd, ha a tyúkot elviszi a róka?” kérdésére pedig azt feleltük: akkor majd rókát tartunk. Eddig ez utóbbi tűnik küzdelmektől mentes stratégiának, mintha a baromfitartás errefelé kifejezetten szembe menne azzal, amit a természet diktál. Ez itt az egyik szomszédunk tyúkjának maradványa a kertünkben, nem mi kopasztottuk meg: