Az Aprókaland bekerítetlen fele felvette őszi ruháját, és a nyári szamóca-, cseresznyeszilva- és vackorözön után most is ad bőven gyűjtögetnivalót:

Bár a permakultúra egyik alapelve, hogy a rendszereinkben felgyorsítjuk a természetes szukcessziót, mi itt és most hálásak vagyunk azért, hogy a terület benövi önmagát vadbiztos, szárazságtűrő, sokszor veszettül tüskés-tövises pionír fajokkal azon a fél hektáron (egykor szőlő, majd szántó), amivel - az álmodozáson túl - más teendők miatt egyelőre nincs kapacitásunk intenzíven foglalkozni, tervezni. A cél azért ott lebeg a szemünk előtt: ligetes legelő. Szóval a természetes folyamatokkal (erdősülés) egy irányba haladunk, semmi küzdelem.

Azért nagy ritkán rálépünk a “gázpedálra”.

Adott volt már néhány jól fejlett tövises fa- és cserjetársulás, amibe szándékosan ültettünk pl. cserszömörcét, kislevelű hársat, ostorménbangitát, vadgyümölcsöket. A betelepített növényeket körülölelő pionír fákat, cserjéket, aranyvesszőt, siskanádtippant szándékosan nem vágjuk-ritkítjuk (na jó, a szedret azért muszáj), hadd védjék a csemetéket árnyékukkal, töviseikkel a tűző naptól és a vadaktól. Errefelé csak az égiek öntöznek. Van ennél hatékonyabb módja a fásításnak, mi “siet, ki gyorsabb az erdőnél” alapon a békén hagyás mellett döntöttünk.