Vannak a kertünkben olyan gondozást nem igénylő, önjáró foltok, szigetek, bozótosok, amelyekben fogalmunk sincs, mi történik. Itt aztán rajtunk, embereken kívül tényleg mindenki kertészkedik (talán még a sárkányok is). A szegélyeken ugyan folyik egy kis huzavona: mi is helyet kérünk az ösvényeknek, az évelő gyógynövényeknek, festőnövényeknek, és a terülő madárbirsnek is szólunk, hogy húzza vissza a csápjait, de a sűrűje kifejezetten 5-ös no go zóna. A meglepetések földje.

Ilyenkor, télen, lombhullás után, amikor már átláthatóbb az egész, egyszer-egyszer, puszta kíváncsiságból bedugjuk az orrunkat a bozótosba, hogy megnézzük, mi van odabent. Idénre például lettek kocsányos és molyhos tölgy jövevényeink, amelyeket valószínűleg egyik önkéntesünk, Mátyás, az erdészmadár bütykölt bele szakszerűen a tájba, egymástól néhány méterre:

Bár az általunk makkról ültetett tölgyecskék is szépen cseperednek, megnyugtató a tudat, hogy nem egyedül végezzük a munkát.

Nyaranta látjuk, amint a fürge gyíkok és zöld gyíkok két ilyen cserjésfolt között – a cserjések között elhelyezett téglafalú magaságyásokban megpihenve, sütkérezve – átsuhannak:

Más jellegű, de ugyanilyen “közösségi kertként” működő folt az Aprókaland (szárazabb, csupaszabb, külső hatásoknak kitettebb) közepén épített holtfasövény (a képen már kissé roskadt állapotában):

Csodálatos gyűjtőhelye tud lenni azoknak a tüskés ágaknak, gallyaknak, amelyeknek éppen nem találunk más (jellemzően őrző-védő) feladatot. Amellett, hogy élőhelyet biztosítanak, az ilyen jellegű sövények egyik fontos funkciója, hogy a védettséget kereső, oda beleköltöző állatok, befészkelő madarak betelepítenek növényeket, amelyek aztán (szél, napsugárzás, vadkár stb. szempontjából) védett környezetben cseperedhetnek. Különösen izgalmas kérdés, hogy miként érdemes ezeket szántóföldi környezetben úgy elhelyezni, hogy valóban legyen lakójuk. Az élősövény kialakulása akár több évtizedbe is beletelhet, ez a folyamat felgyorsítható, ha mi magunk ültetünk vagy vetünk bele sövénynövényeket.